Spanyolországban tartózkodásom 332. napján döntöttem úgy, hogy blogot írok. Illetve már az első (vagy a második, nem emlékszem erre hajszálpontosan) napon úgy döntöttem, hogy blogot írok. Mostanra be is érett ez az ötlet, ami egészen jól ábrázolja, milyen gyorsan véghez viszem a terveimet.
És hogy 331 nap és 13 óra 42 perc itt töltött (ami nem is igaz, mert jártam eközben máshol is) idő után miért éppen most kezdem ezt el? Nos, mert szobreszaturálódtak a gondolataim és érzéseim, ezáltal pedig lehetségessé vált hogy a fülemen fognak kifolyni a blogírás létrenemjöttének esetében. Ez az egyik ok.
A másik pedig (dobpergés), hogy hiányzik a nyelvem. Mármint nem fizikai értelemben. Hanem, hogy egyszer csak úgy ébredtem (szerintem múlt szerdán történt), hogy szeretném magamat kifejezni az anyanyelvemen. Persze lehetséges, hogy ez más számára cseppet sem furcsa, de én igenis nagyon meglepődtem azon a bizonyos reggelen, hogy ilyesféle vágyak munkálkodnak bennem. Belülről nézve a saját nyelvünk (továbbra is kikerülném ennek fizikai konnotációit biológiai ismereteim teljes hiányában) ritkán tűnik érdekesnek, szépnek, vagy különlegesnek. Nos hát, valószínűleg az történt velem (biztosat állítani nem merek, ez az egyik ok az ezerből, amiért nem lettem politikus) hogy az anyanyelvemet (ez volna a magyar, ha esetleg valakiben kétségek maradtak volna eme csodálatosan fogalmazott blogbejegyzés olvasása során) megpillantottam - tényleg egy pillanatról van itt szó - kívülről. És be kell valljam, onnét nagyon is érdekes, szövevényes, különleges és szép volt a nyelvem. (Nem fizikai értelemben.) Így hát már csak további 5 napnak kellett ahhoz eltelnie, hogy ide leüljek, és helyesírási hibákat halmozzak egymásra, hogy azon majd mások szörnyülködhessenek (vagy ne).
Persze logikus következtetés lenne, (volna?), hogy angolul írjak, mert akkor az ismerőseim legnagyobb százaléka el tudná olvasni (amennyiben igaz a) premissza: a magyar ismerőseim többsége ért angolul; és igaz b) premissza: a spanyol ismerőseim többsége ért angolul; és igaz c) premissza: az angol anyanyelvű ismerőseim értenek angolul). Vagy spanyolul, és akkor azok tudnák elolvasni, akikkel a mindennapjaimban érintkezem. (Sem fizikai értelemben.) Nos hát, az előbbiekben felvázolt okok miatt egyelőre ezen blog magyar(talan)ul íródik.
Ja igen, miről fog szólni? Azokat a megfigyeléseket szeretném (hát vagy inkább kényszert érzek rá) nem-papírra vetni, amiket 332 nap alatt papírra vetettem. Ezek valószínűleg valamiféle 1) kultúrközi megfigyelések nyelvekről (többségében nem fizikai értelemben), gondolkodásmódokról, szokásokról, közösségekről, társadalmakról, mechanizmusokról, különbségekről, hasonlóságokról és egyáltalán nem utolsó sorban emberekről; 2) introverzió során bekövetkezett részvételi megfigyelések (mármint hogy részt vettem bennük, révén, hogy a saját interioromra utalnék itt meglehetősen explicit módon) a (majdnem)332 nap alatt és a továbbiak során is minden reményeim szerint bekövetkező egyéni pszichoszociális fejlődésemről, aka hogyan változtam meg egyénként a megváltozott környezetben, avagy hogyan változtatott meg a környezetem, avagy hogyan változtattam meg a környezetem, avagy milyen kölcsönhatások következtek be az egyén(én) és a környezete(i)m (társadalom) között, amelyek oda vezettek (fizikai és mentális értelemben egyaránt) ahol az én most olyan, amilyen (és milyen?).
Még csak annyit szeretnék az 1. bejegyzéshez hozzá fűzni, hogy nagyon (nem) szeretem a számokat. Ugyanez elmondható Tandori Dezsőről és a posztmodern költészetről. Kosztolányit nem is említem akkor most inkább. Majd este. Hát sok (értsd x<∞) szerencsét kívánok Kornéliának és virtuális olvasóinak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése